25. Elszámolás Rákosival

 

Kikapcsolódni, nyugalmat találni rendszeresen a margitszigeti Sportuszodába megyek. Itt kedvesek, barátságosak hozzám, úgy érzem, családom mellett itt vártak vissza leginkább. Hat év nagy idő, közben sok ismeretlenből világhíresség lett. Sárosi Imrével összeölelkeztünk, amikor először találkoztunk. Beszélgetéseink során állandó refrénje: – Marosán elvtárs, ne menjen vissza a politika arénájába, foglalkozzon sporttal, ha már nem tudja megállni, hogy valamit ne csináljon. Túl tisztességes maga a politikához.

Egy alkalommal megjelent az uszodában Altomáré, az élelmezésügyi miniszter. Csúnyán meghízott. Mindenki tudta, hogy csak azért jött, hogy velem találkozzon. Ki is pakolt hamar.

– Gyere fel hozzám, Marosán. Látogass meg.

A városban sok pletyka jár arról, hogy én miniszter leszek, Altomáré jelentkezése ezt a pletykát erősíti.

Néhány nap múlva Nagyné, a könnyűipari miniszter küld értem kocsit. Ebben Eskulits is ludas.

Három emberrel voltam ebben az időben szoros kapcsolatban: Eskulitscsal, Szőnyi Sanyival és Révész Ferivel. Mindhármójuknak az a véleménye, hogy vállalni kell, ha újra aktivizálni akarnak akár a pártközpontban, akár a kormányban. Könnyebb lesz meggyorsítani a rehabilitálásokat. Mindhárman egyetértenek Kádár megítélésében.

Szőnyi Sanyit a munkások érdeklik, rajtuk kell gyorsan segíteni. Eskulits a proletárdiktatúrát félti. Vállalni kell, tenni kell, mert bajok lehetnek.

Márkus Laci kórházban van, szeretném meglátogatni. Igen nagy nyomás alatt élek. Barátokkal, „hivatalosságokkal” majdnem olyan sűrűek különböző megbeszéléseim, mintha pozícionált közéleti ember lennék. Ha egy kis időm van, a Párttörténeti Intézetben dolgozom a szociáldemokrata párt értékelésén. Az Akadémia utca felé nem megyek, a Rákosival való találkozást kerülöm. Postám is egyre gyarapodik. Címeres fasisztától, vérig sértett munkásoktól és funkcionáriustól egyaránt kapok levelet. A címeres fasiszta azt írja, hogy maga, aki igazi keresztény, magyar ember, akit ártatlanul börtönbe zártak, álljon a szenvedő keresztény magyar emberek mellé. Államosított pékmesterek keresnek fel és kérnek, járjak közben, hogy visszakapják pékségeiket. Még emlékeznek arra, hogy 1949-ben nem helyeseltem az esztelen államosítást. A munkások azért keresnek meg, álljak melléjük, ne legyek passzív.

Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára is meghívott magához. Arról panaszkodik, hogy mit csináltak Rákosiék a szakszervezetből. Szerinte vissza kell adni a szakszervezetnek a jogait, a hatáskörét, és független kell hogy legyen.

Gáspár is elmondja, amit Rákositól és Kovácstól már hallottam. Egykori szociáldemokratákat akarnak az ágazati szakszervezetek és a SZOT élére állítani. Gáspár már keresi is a kapcsolatot Kisházi Ödönnel és Vas-Witteg Miklóssal.

– Tervezgetés van, csak komoly lépések nincsenek – vetem ellene. – Vigyázzatok arra, hogy itt a foltozgatás, a politikai kirakatnak a félreállítottak, meghurcoltak újbóli pozícióba helyezésével való dekorálása már nem segít Egyszer már csúnyán elrontottuk a munkásegységet, ezt nem szabad megismételni.

Most minden nap történik valami érdekes.

Kiss Árpád nehézipari miniszterrel is megismerkedtem. Okos, értelmes ember benyomását kelti bennem. Munkásból lett értelmiségi. Jó vezetői kvalitásokkal bíró embernek tartom. Sok jó tanáccsal, információval lát el. Majd hozzáfűzi:

– Vállaljon Marosán elvtárs miniszteri tárcát, szükség van magára.

Érdekes, sem Kiss Árpád, sem Nagyné, sem Altomáré nem hiszik el, hogy nem akarok miniszter lenni.

Ebben a nyüzsgésben keres meg Szurdi és Dabronaki szinte idegesen. Szurdi kijelenti, ha engem visszavesznek, akkor ők is visszakerülhetnek. Dabronaki azt nem tudja elviselni, hogy Nőhrer Árpád a főnöke. Gyűlöli.

– Tudod, főnök – mondja nekem –, hogy beszélt rólad, amikor letartóztattak?

Szurdi és Dabronaki azt kérik, sürgetik, ne feledkezzem meg róluk.

Nem tetszik nekem ez a külön út, ez a helyezkedés és a napról napra növekvő sérelmek, panaszok. – Segíts Marosán, menj vissza!

A legmegdöbbentőbb volt, hogy a kitelepítettek, akiknek egy része visszaszivárgott Pestre és illegálisan élt itt, szintén tőlem várja helyzetének rendezését.

Az uszodába menekültem, ahol Sárosi mester vett kezelésbe. De már az uszoda sem nyújt nyugalmat, biztonságot. Megjelent Kutas, a neves kommunista sportszakember. Valamikor államvédelmista tiszt volt.

– Látja – mondta nekem Sárosi –, ezek a jelentkezések a legjellemzőbbek.

Réti sem hagy békén, sürgeti a Párttörténeti Intézet folyóiratában megjelenő cikket.

– Csináld meg gyorsan, Kádárral már beszéltem, nemsokára ő is készen lesz.

A Párttörténeti Intézet is izgalmas napokat él át. Megindult a Blum-tézisek vitája. Lukács György alakja, egyénisége nyomja rá mindenre a bélyeget. Réti nyugtalan, mert az ő területe, a munkásmozgalom története sok kényes kérdést vet fel. Rétivel gyakran beszélgetek, érdekli minden.

Egy nap ebédelni készültem, amikor telefonon Rákosi jelentkezett.

Réti már nyújtja is felém a kagylót, suttogva mondja: – Az öreg keres.

– Hogy van, hogy van? – kérdezi Rákosi.

– Köszönöm, megvagyok.

– Hát hozzám már nem is akar eljönni? – kérdezi kissé sértett hangon.

– Készülök, Rákosi elvtárs.

– Ne készüljön, hanem jöjjön.

– Mikor kívánja?

– Tudja mit, egy órakor jöjjön át hozzám.

– Jó, ott leszek.

Elszaladok ebédelni, s míg eszem, elrendezem magamban mindazt, amit el akarok mondani Rákosinak. Elhatározom, hogy taktikázás nélkül kitálalok neki. Összegzem a szabadulásom óta szerzett tapasztalataimat, aminek konklúziója, hogy itt ellenforradalmi hangulat van.

A pártközpontban Szatmári, Rákosi titkára a bejáratnál vár, s rögtön terel is befelé. – Rákosi elvtárs már régóta várja a jelentkezését.

Rákosi egyedül van páncélozott, golyóálló üvegekkel is védett kalitkájában. Különös történelmi hely ez. Rákosi kedves, jó hangulatban van. Elém jön, nem az íróasztalnál beszélgetünk, hanem a sarokgarnitúrára mutat:

– Foglaljon helyet. Sok újságom van a maga számára, örülni fog neki.

Nem gondolok arra, hogy ez a vidámnak induló beszélgetés drámai fordulatot is vehet. A szokásos frázisok, hogy van a feleségem, a gyerekek, az újpesti család. Könnyedén odavetett szavak. Egyszavas feleleteket adok. Érzem, hogy Rákosi erőltetett vidámsága, kedélyessége mögött belső feszültség van. Tudja összes beszélgetéseimet megvárom, amíg kirukkol. Úgy érzem, hogy ő ide be van zárva, s én kintről jövök, az életből. Ide Rákosi saját magát zárta be.

– Kérem, Marosán elvtárs, értesítettek bennünket a német elvtársak, hogy szívesen látják magát és feleségét egyhónapi üdülésre. Ajánlom, hogy egy hét múlva utazzon el, pihenjen, nézzen széjjel. Most már nincs akadálya, rehabilitálása megtörtént, mire hazajön, a lakásügyét is elintézzük.

Hallgatom Rákosit. Hogyan utazhatnék el innen? Néhány héttel ezelőtt elhárítottam a szovjetunióbeli, majd egy romániai utat is, s most az NDK-t ajánlja.

Az angol képviselővel való beszélgetés után megértettem, hogy miért fontos neki ez az utazás. Meg kell engem mutatni, mert odakint még mindig az a hír járja, hogy börtönben vagyok. Érzem, hogy Rákosit más is vezeti. Ki akar vonni a forgalomból. Fél, hogy engem elképzeléseitől eltérő irányba orientálnak, szembeállítanak vele, szeretne kézben tartani. Ismerem a módszerét

Amikor elhallgat, rámnéz és szinte várja, hogy örömmel kapjak az ajánlaton.

Röviden csak annyit mondok: – Kedves Rákosi elvtárs, nem utazom sehová, se pihenni, se nyaralni. Itthon maradok.

Kissé megütközve néz rám. – Meg akarja sérteni a német elvtársakat?

– Azt nem akarom, de nem megyek.

– Ez lehetetlen álláspont. Mivel indokoljuk meg, hiszen várják magát.

– Nézze Rákosi elvtárs, én nem vagyok egy keljfeljancsi, akit mutogatnak és akit úgy használnak fel, ahogy akarnak. Tegnap egy angol képviselő, holnap az NDK-ban reprezentálni. Nem játszom szerepeket. Néhány hét múlva elhelyezkedem és elkezdek dolgozni.

– Hol akar elhelyezkedni? – kérdi idegesen.

– Már mondtam Rákosi elvtárs, hogy a szakmában.

Rákosi ideges, feszeng. – Értse meg, magával a pártnak komoly tervei vannak.

– Az lehet, de nekem semmi kedvem ezekhez a komoly tervekhez. Rákosi elvtárs, hiába mondom, most már hetek óta magának és másoknak is, hogy mi van kint, nem veszik komolyan. Hát van itt egyáltalán komoly terv? És mi az?

Rákosi ideges lesz. – Hát az a terve a Politikai Bizottságnak, hogy javasoljuk, kooptálják magát a Központi Vezetőségbe. Kérem, kezelje ezt bizalmasan, annál inkább, mert ez a PB javaslata, és lehet, hogy a KV nem fogadja el.

Incselkedve néz rám. – Nem lehet előre tudni. Csinált ez a KV ennél különb dolgot is.

– Nézze Rákosi elvtárs, engem nem izgat, hogy KV tag leszek-e vagy sem. Ez huszadrangú kérdés. De kérdezem, hogy maga és a PB feltételezi, hogy ez a KV esetleg engem nem fogadna el? Akkor miért akarnak a KV nyakába varrni? Gondolja, hogy nem tudom, mi a helyzet a KV-ben? Ne játsszunk itt a szavakkal, nekem erre nincs szükségem. Nem rólam van szó. Mi lesz Kádárral? Mi lesz Révaival?

Zavart idegességgel néz rám. Tudja, hogy Révaival és Kádárral többször beszéltem, és egész biztosan ismeri a Hegedűssel, Kováccsal, Apróval, Gerővel és Áccsal való beszélgetést, akikkel szemben teljesen nyílt voltam. Most már tudatosan vetettem fel ezt a két nevet.

– Nézze Marosán, most vizsgáljuk, hogy Kádárt esetleg kooptáljuk a PB-be is. Révai beteg, használhatatlan. Ne öljük meg idő előtt.

Ez a nyilatkozata Rákosinak részben örömmel, részben bosszankodással töltött el. Kádárhoz és Révaihoz nagy reményeket fűztem, politikai és mozgalmi értelemben. Ha már itt tartunk, beszéljünk őszintén.

– Mondja, Rákosi elvtárs, engem miért csak a KV-be kooptálnak?

– Hát ez természetes. Maga később jött ki, magának még sok mindennel kell megismerkednie, új tapasztalatokat kell szereznie. Magának és az ügynek is akkor hasznos, ha ezt lassan, fokozatosan csináljuk. Nézze, Kádár 1954-ben jött ki, és először a XIII. kerületbe ment titkárnak, s amikor belejött, átvittük Pest megyébe. Most behozhatjuk a KV-be, esetleg a PB-be. Értse meg, Marosán, nem szabad sértett embereket, sérült embereket rögtön a vezetés csúcsára vinni. Ha már a vezetés hibázott, köteles óvatos és körültekintő lenni.

Hallgatom őt. Ismerem, nyugodt vagyok, hagyom beszélni. Igen belejött és hallgatásomat szinte beleegyezésnek veszi, de mivel sokáig hallgatok, rájön, hogy itt valami nem stimmel és kérlelni kezd: – Utazzon el, Marosán. Nézzen szét, jót fog tenni magának. Ha a KV kooptálja magát, verekedni fognak magáért, mert a pártnak komoly tervei vannak, és akkor lassan elkezdjük rendbehozni a párt és az ország dolgát. Most készülnek az erre vonatkozó tervek. Világos?

– Világos, Rákosi elvtárs, de játsszunk nyílt kártyákkal. Hagyjuk a mellébeszélést utazásról, kooptálásról. Maga engem nem vesz komolyan, nem tud velem úgy beszélni, hogy ne lennének mellékes gondolatai, csakhogy én erre már nem vagyok alkalmas. Csinálja ezt maga és a PB másokkal. Maga és a PB úgy beszél és gondolkodik, mint aki nincs tisztában az egész helyzettel, nem tudnak nyíltan, becsületesen szembenézni a dolgokkal. Még abban sem biztosak, hogy nem kooptál az a KV, amely eddig minden előterjesztést gépiesen megszavazott?! A maga vezetése alatt a KV formális szervvé, sóhivatallá vált. Mindent a PB csinált, illetve azt néhány tagja mozgatta, de itt nemcsak erről van szó. Itt már becsületről is szó van. Maga már kezdettől fogva húzta a rehabilitációs ügyet is és ehhez statisztált a PB. Most ezt folytatják.

Elég határozottan beszéltem, kemény hangon. Többször közbe akart szólni, de nem engedtem.

– Várjon, hallgasson meg. Nem én jöttem magához, maga hívatott március 30-án, alig 24 órával azután, hogy kijöttem a börtönből. Ma sem értem, hogy ezt mi motiválta. Az első ilyen beszélgetésünknél azt kértem, hogy velem beszéljen úgy, mint egy kommunistával: nyíltan és becsületesen, és legyen vége a Péter Gábor bandája meséjének. Maga nem csinált mást, mint húzta-halasztotta nemcsak a rehabilitálást, de megtett mindent, hogy pettyeket hagyjon az embereken. Magának foltos emberek kellenek. Ez a terve nem sikerült.

Idegesen szól közbe: – Nézze, Marosán, én tapasztalt ember vagyok. Soha nem lehet tudni, hogy valakiről később mi derül ki. Volt már ilyen esetünk. Ha már kooptálunk valakit, biztosak akarunk lenni abban, hogy később nem derül ki róla semmi.

Kapkodva beszél, ideges és én el vagyok szánva rá, hogy sarokba szorítom. Tudom, mit akar.

– Ez bizalom és becsület kérdése. Maga a szokásához híven félrevezette a PB-t. Ennek én már utána jártam. Akárkivel beszéltem, azt mondta: Maga úgy tájékoztatta őket, hogy én azt állítottam: ők tudtak az ártatlanságomról és mégis elítéltek. Ezt tagadják. Erről van itt szó.

Hirtelen elsápad, verejték gyöngyözik a homlokán. Két kezével megragadja az asztalt. Mereven néz rám és dadogva mondja – Hát csak nem állítja, hogy én tudtam a maga ártatlanságáról? És hogy ennek ellenére hozzájárultam a maga kálváriájához?!

Éreztem, hogy itt most robbanni fog a dolog, de hallgattam.

– Higgye el, Marosán, hogy Péter Gábor és bandája vitt minket ebbe a szörnyűségbe.

Sajnálatra méltó volt.

Nyugodt vagyok, mert most elszámolunk, akármibe kerül, bármi jön is utána. Keményen rászólok.

– Tisztázzuk most már, hogy maga és mások mit tudtak. Rólam a kommunista párt és tagjai – és maga – mindent tudtak, hiszen a legális mozgalomban nőttem fel. Nyílt lap voltam. Emlékszik, mit kértem magától és Farkastól az egyesülés előtt két héttel? Van-e az életemben olyasmi, amit a párt később nem vállalhat, akkor azt tessék nekem megmondani. Semmi nincs, mondotta maga, sőt maga állította ki az erkölcsi bizonyítványomat. Maga mutatta meg nekem a rendőrségi évkönyvet. Igaz, hogy abban Rajk és Kádár is benne voltak. Menjünk tovább. Emlékszik, hogy egy életrajzot kért tőlem és ehhez az életrajzhoz én egy kézzel írott levelet mellékeltem a velem szemben tanúsított bizalmatlanság miatt, és mégis, engem, aki annyit tettem, mint kevesen a kommunista pártnak, letartóztatott. Érti? Péter Gáboréknak semmi bizonyítékuk nem volt, és magának sem. Azt kértem magától, nem is egyszer, engedjen el, nem vagyok vezetőnek való. Nem engedett el. Fenyegetett, hogy pártszakadást idézek elő, és hogy én fontos ember vagyok, a pártnak tervei vannak velem. Maga sok emberét vádolta meg ártatlanul, becstelenítette meg büntetlenül, és vitte a pártot, az országot ide, ahol most van.

Nézünk egymásra. Látnivaló, hogy nagyon szeretne szabadulni ettől az elszámolástól. Ezt a találkozást ő másképp képzelte el. Dadog, hebeg, mint egy szélütött.

– Péter Gábor nekem azt mondotta, hogy megvannak a bizonyítékok.

Lecsapok rá: – Nem igaz! A tárgyaláson erre teljes fény derült.

Rettegve néz rám, de engem most semmi nem tud visszatartani.

– Rendőrbesúgó, amihez egy rongy papír vagy hamis tanú sem áll rendelkezésre? Pedig a kezében volt Hain Péter és Wayand. Angol kém? Hát el akarja felejtetni, hogy én a maga tanácsára mentem Prágába, holott nem akartam a találkozást Zilliacusékkal? És amikor hazajöttem, magának referáltam először? Jugoszláv kém? Hát ki terjesztett fel engem magas kitüntetésre, nem maguk? Ki mutatott be engem Titonak? Nem maga? Ki üvöltötte éveken keresztül, hogy Sztálin, Tito, Rákosi! Ezek a tények és ezért maga engem nemcsak letartóztatott, megzsarolt, hanem halálra is ítéltetett.

Menjünk tovább. Szendi ávós ezredes azt vallotta a rehabilitációs tárgyaláson, hogy ő a legfelsőbb pártvezetésnek külön levélben megírta, hogy Marosán vallomásai nem igazak és nem használhatók fel. A másik ávós tiszt azt vallotta, hogy a letartóztatásom zavart idézett elő bent, mert engem úgy ismertek, mint a legkövetkezetesebb kommunista és szovjetbarátot, még jelzésük sem volt a vádakra vonatkozóan, nemhogy bizonyítékok. Az egy külön kérdés, hogy maga tisztességes emberekből, kommunistákból ringy-rongy szemét embert csinált. Maga soha nem mondott igazat, most is hazudik. Taktikázik, játszik velem.

– Maga, a párt főtitkára, Péter egyetlen szavára letartóztatási parancsot ad KV tagok ellen, PB tagok ellen? És a párt három helyettes főtitkára ellen, miniszterek ellen? Tegyük fel, hogy magát Péter Gábor félrevezette. Kádár után Péter Gábort is letartóztatták. Maga akkor sem tudta, hogy ki ártatlan és ki bűnös? 1953-ban levelet írtam magának.

– Azt én nem kaptam meg – kiáltja közbe, de nem hederítek rá.

– 1954-ben elkezdődött egy felülvizsgálat és maga kiengedi Kéthly Annát, de engem továbbra is bent tart. Most odakint azt vágják a fejemhez, hogy engem Nagy Imre hősi harca szabadított ki. Az sem igaz, amit maga mond, az sem, amit Nagy Imréék mondanak. Ha nincs a XX. kongresszus és a márciusi KV ülés, Révai, Kádár felszólalása, akkor én ma is bent vagyok. Miért hazudik, miért bánt maga ilyen galádul az elvtársak százaival, és miért állja útját még most is annak, hogy rendbehozzák a dolgokat? Maga széjjelverte a pártot és a vezetésbe vetett bizalmat és hitet. Olyan kárt okozott, amelynek az árát hosszú ideig fogjuk fizetni. Nem hisznek odakint az emberek. Gyűlöletben és félelemben élnek.

Hirtelen ránézek. Nem beszél.

– Maga is fél – kiáltok rá. – Igen, maga gyáva és fél – ismétlem. – Ha itt valami történik, magával is ugyanazt csinálhatják, amit maga csinált másokkal. Magának nincs bátorsága szembenézni a dolgokkal és a felelősséggel. Ehelyett játszik és taktikázik. Most is keres, kutat, hogy sárral dobálhasson meg embereket. Maga teszi ezt, aki a felszabadulás előtt 16 évig börtönben ült, és akinek neve volt, akit szerettek és becsültek az emberek, közöttük én is! Hát mit akar, merre vonszolja a pártot? Ne kooptáltasson maga engem, ne fenyegessen azzal, hogy esetleg a KV nem fogadja el. Maga és a PB ne legyen kegyes hozzám, ne akarjon maga jó fiú lenni. Engem vagy rehabilitálnak annak rendje és módja szerint, vagy nem állok szóba magukkal. Nem vagyok sem pojáca, sem megvásárolható, és nem félek semmitől és senkitől, magától különösen nem. Engem már nem lehet visszavinni oda, ahonnan kijöttem.

Néz rám kidülledt szemekkel. Arca verejtékes, sápadt. Mindketten előrehajolva fogjuk az asztalt és Rákosi hirtelen hátrahanyatlik a fotelba. Még soha nem láttam ilyennek. Nehezen kapkodja a levegőt. Hirtelen döbbentem rá, hogy mit csináltam, tehetetlen bénultságát látva megsajnáltam. Felálltam, hogy megyek. Alig indulok el, valósággal feldobja magát a székről, megragadja a karom. Dadogó, rekedt hangon szól rám.

– Ne menjen el, maradjon.

Erősen fogja a kezem, nedves szorítással. És hirtelen megváltozik a szituáció. Állunk, nézünk egymásra és ő csak azt ismétli: – Ne menjen el, Marosán elvtárs. Beteg ember vagyok, kíméljen meg.

Zsebkendővel törli homlokát, valami dobozt vesz ki a zsebéből, reszkető kézzel rázza ki a gyógyszert és valósággal magába hajítja.

Mindketten visszaülünk, nem beszélünk. Magába roskadtan ül, és én arra gondolok, hol a régi, ravasz, kegyetlen Rákosi, s hol a régi dicsőség. Most már nemcsak kint rekkenő a hőség, idebent is fullasztó a levegő. Igaz, hogy nehéz is szellőztetni ezt az irodát, amely Rákosi börtöne.

Egy idő után megnyugszik, lehet, hogy a gyógyszer hatására. Egyenletesebben lélegzik, és most már elhiszem, hogy nemcsak öreg, de beteg is. Lassan beszélni kezd:

– Kérem, Marosán elvtárs, ne menjen el tőlem dühösen és haraggal, ne váljunk így el.

Rekedt hangon még egy utolsó kísérletet teszek.

– Nézze Rákosi elvtárs, én kommunista vagyok. Nem voltam, nem vagyok ellenség és nem leszek bosszúálló. Ez nem illik hozzám. Nem köptem le a múltam, bármi történt is velem. Sok mindent tudomásul vettem. Múltamból, mint ahogy a bőrömből is, nem tudok kibújni. Visszamegyek a pékségbe. Nem zavartak engem gyermekkoromban az asztal körül, ha nem voltam fejes. Nem kell nekem sem KV, sem PB tagság, és nem akarok miniszter sem lenni, mondja ezt meg a PB-nek. Vegyék le az ügyemet a napirendről. Ehelyett inkább haladéktalanul rehabilitáljanak minden becsületes embert. Kártalanítsanak és gyógyítsanak meg mindenkit. A halottakat már nem lehet feltámasztani, az élőkkel, a megmaradottakkal kell megpróbálni.

Hirtelen megszólal és csodálom a memóriáját.

– Sok pénz kell hozzá – mondja csendesen.

– Mennyi?

Rekedt hangon mondja? – Vagy 20-25 millió.

Szíven szúr ez a szatócskodás. Mi ez a pénz ahhoz az erkölcsi és politikai kárhoz képest, amivel a pártnak és a kommunistáknak szembe kell nézniök!

– Félreértés ne legyen, én nem tartok igényt semmire, ha ez teher a pártnak. Ha én pert indítanék maguk ellen, nemcsak a hatévi fizetésemet kellene kifizetni, de még nyugdíjat is kellene adni. Nekem ez nem kell. Nincs a világnak annyi pénze, amennyivel engem kártalanítani lehetne és amely arányban lenne a gyalázattal. Nézze, én segíteni akartam és akarok, de kérdezem, szüksége van rám a pártnak, igen vagy nem? Ha nincs, tessék megmondani. El tudok helyezkedni. Ne legyenek hozzám nagylelkűek. Nézzék most a pártot, az országot és azokat a becsületes embereket, akikre hallgathat az ország, míg lehet a munkásokkal beszélni. De velük is úgy kell beszélni, hogy ebben a hitetlenségben legalább megérezzék, hogy maguk igazat mondanak és jót akarnak. Most rögtön, mert holnap talán már késő.

Hallgatott. Talán azt latolgatta, hogy hihet-e nekem. Felálltam, ő is felkecmergett. Kezet fogtunk. Keze még mindig nedves volt. Szerettem volna kézfogásommal erőt és bizalmat önteni belé, de kicsúszott a szorításomból. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, tekintete zavarosnak tűnt. Félelem nélkül, szánakozva léptem ki tőle.

Háromórás beszélgetés volt. Beszélgetés? Csata és elszámolás. Eldöntöttem, hogy nem jövök ide többet. Ezeknek én most is csak szocdemnek számítok. Elég volt, nincs tovább. Meg kell nyugodni, tudomásul kell venni. Jobb lesz nekem is, a családnak is.

Késő este mentem haza. A gyerekek aludtak, a sógorék az udvaron ültek.

– No mi újság?

– Nincs semmi különös.

– Ne tréfálj – mondja Magda.

Guszti néz rám.

– Ma a városban, de nálunk az üzemben is arról beszéltek, hogy téged kooptálni fognak a KV-be és hogy miniszter leszel.

És nekem Rákosi azt mondotta, hogy ez titok! Szegény párt és vezetés, ha az utca dirigál.

Nem beszélek a mai napról senkinek. Először végig kell gondolni mindent és azután munka után kell nézni.

Mintha mind a ketten megéreztük volna Rákosival, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk. Nehéz és kritikus helyzetbe kerültünk. Ő azért, mert újból elkezdett taktikázni velem és azt szokásos – de most már átlátszó – módján csinálta, én azért, mert bármilyen képtelenségnek tűnt is, addig vele képzeltem el a dolgok rendbehozását, egy megvalósítható kibontakozást. Már nem azért, mert szerettem vagy tiszteltem – ekkor már inkább megvetettem és sajnáltam –, hanem azért, mert lemondatása esetén olyan kiszámíthatatlan szélsőségek felszínre kerülésétől, olyan kaotikus helyzet létrejöttétől tartottam, amellyel szemben a pártot tehetetlennek ítéltem. Nem volt az országban ember, akit valamilyen mértékű jogtalanság ne ért volna Rákosi uralma idején. Mibe csaphatnak át a sértett társadalom eddig elfojtott indulatai Sztálin legjobb magyar tanítványának – vagy inkább magyarországi helytartójának – bukása esetén?

Kettőnk utolsó beszélgetése számomra az ő ügyét végképp lezárta. Most már én sem tartottam magam eredeti elképzelésemhez. Rákosinak tehát mennie kell, hogy hogyan, azt még nem láttam. Hogy mi jön utána, azt senki nem tudja felmérni. Budapest tele van pletykával, rémhírekkel, nevekkel és kombinációkkal. Már nemcsak a szociáldemokrata párt lehetőségével számolnak, hanem más pártokkal is, és munkáskörökben hangsúlyozzák: a szakszervezeteknek függetlennek kell lenniük a párttól. Minden mozgásban van. Az emberek már nem félnek, sőt megittasulva járnak az utcán, mintha a párt és Rákosi nem is lennének.

Elszámoltam Rákosival, ez engem is megrendített. Kezdtem megbékülni azzal a gondolattal, hogy igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy nem ülhetek be a Központi Vezetőségbe, a Politikai Bizottságba, vagy a kormányba úgy, hogy közben minduntalan azt érzem; nemcsak Rákosi, hanem a többi vezető is tudta, hogy ártatlan vagyok. Nehezen tudok szabadulni ettől a gondolattól. Különösen azért, mert nem vagyok híve annak a leegyszerűsítő magyarázatnak, hogy pusztán Rákosi, vagy Péter Gábor és bandája felelős a koncepciós perekért. Ebbe kapaszkodtak azok az egykori szociáldemokrata vezetők is, akikhez Rákosiék nem nyúltak; Rónai Sándor, aki a Központi Vezetőség tagja és a parlament elnöke, vagy a szintén KV tag Vágvölgyi Tibor. Ezek régről ismertek engem. Rónai messze elkerült, Vágvölgyivel kiszabadulásom után egyszer találkoztam, s az volt a benyomásom, hogy ez egy gyáva, önmaga átmentése érdekében mindenkit kiszolgálni kész ember. A leghelyesebb magatartásnak azt tartottam, ha leállok, nem megyek sehová, mert még a látszatát is el akartam kerülni annak, hogy funkcióra, közéleti szereplésre vágyom.

Szűkebb baráti körben, családom tudták, hogy engem nem ez vezet, de azt is tudták, hogy hiába vonulok vissza, a nyomás velem szemben semmilyen irányból nem csökken. Nem tudom elkerülni az embereket, ők keresnek fel, és ha csendes zugot akarok, akkor kimenekülök Szentendrére, bár egyikük-másikuk ide is utánam jön.

Mielőtt újból ide menekültem volna, meglátogattuk a feleségemmel Barát Irén doktort és a szintén ott lévő Székely Mihályék társaságában töltöttük az estét. Székely Piri a mindent tudó pesti nő biztonságával jelentette ki, hogy Rákosi bukása befejezett tény. Igen hamar el fog menni. Én még védtem, tiltakoztam a pletyka ellen; volt ebben egy kis ragaszkodás régi nézetemhez. Ám Piri nem engedett. Egy fogadás lett a vége – egy ebéd pezsgővel. Ha Rákosi marad, ő fizet, ha megy, akkor én. Székely Mihály nagy nevetve vágta ketté a kézfogást, majd megjegyezte;

– Meglátod Gyurka, miniszter leszel megint.

Barát Irén szemrehányóan mondta; – Elég rosszul tenné.

Piri is beszállt, szinte követelően: – Gyurinak ott a helye. Ne húzódjon félre.

Hazafelé menet feleségem megkérdezte:

– Mondd, honnan veszi Piri ezt a biztonságot, hiszen úgy beszél, mint befejezett tényről.

Ekkor mondtam el a feleségemnek, miként zajlott le a Rákosival való legutóbbi beszélgetésem.

– Mégiscsak a legokosabb lesz – mondja nekem –, ha most kimégy Szentendrére és kivonod magad a forgalomból.

Másnap korán reggel gyönyörű szép időben elmerültem a csendben, a magányban. Alig telt el néhány nap, Gerő üzent értem, hogy délután 5 órakor jelenjek meg a pártközpontban.

Nem értettem az üzenetet. Amikor felértem, már vártak, és egyenesen bevezettek a Központi Vezetőség tanácstermébe. Az elnöki asztalnál Rákosi, Gerő, Hegedűs, Szuszlov és Mikojan ült. Szuszlovot személyesen ismertem, Mikojant hírből. Gerő szólalt meg, minden üdvözlés nélkül.

– Foglalj helyet, Marosán elvtárs. Azért hívtunk ide, hogy közöljük veled a Politikai Bizottság határozatát A holnap összeülő KV-nek javasolni fogjuk, hogy kooptáljon téged a KV tagjának, válasszanak meg PB tagnak, és nevezzenek ki miniszterelnökhelyettesnek.

Míg Gerő beszél, Rákosit nézem. Csendesen ül, kényszeredetten mosolyog és alighogy Gerő befejezte, megkérdi: – No, meg van elégedve?

Szokatlan, de nem ismeretlen szituáció. Mint már annyiszor életemben, megint megkérdezésem nélkül határoztak arról, hogy hová kerülök, mit kell csinálnom. A két szovjet vezető jelenlétük súlyához képest csendesen statisztál mindehhez.

Mivel hallgatok, Gerő megkérdezi tőlem, hogy van-e valami kívánságom.

– Nekem nincs, de érdekelne, hogy mi van Révaival és Kádárral.

– Mindketten tagjai lesznek a PB-nek. Kádár titkár is lesz.

Anélkül, hogy kérdeztem volna, Gerő közölte, hogy Rónai Sándort is beválasztják a PB-be. Ez eléggé elkeserített, mert a mondottakban az is bennefoglaltatott, hogy Szakasits Árpád nem kerül újra a legfelső vezetésbe. Felemás megoldásnak érzem, de azt igyekszem felmérni, hogy kinek a helyzete változik meg, s mit segíthetnek a személyi változások a jelenlegi helyzetben. Nem sok időm marad a töprengésre. Gerő jelzi, hogy egyelőre végeztünk, de arra kér, jöjjek vissza 8 órára. Néhány KV tagot megbeszélésre hívtak, hogy megtegyék a megfelelő előkészületet a Központi Vezetőség másnapi ülésére.

Amikor kiléptem a tanácsteremből, Kádárral találkoztam, aki a főtitkárságról jött ki. Kezet fogtunk.

– Hová mégy? – kérdezte.

– Sétálok egyet 8 óráig.

– Tudod mit, gyere fel hozzám a Pest megyei titkárságra, megiszunk egy pohár bort és addig is beszélgetünk.

Az utat szó nélkül tettük meg. Mindketten gondolkoztunk. Arra gondoltam, ha Kádár és Révai nem kerültek volna be, akkor nem vállaltam volna.

Miért vagyok irántuk több bizalommal, mint másokkal szemben? Két okból. Az egyik az, hogy mindketten a régiek közül valók, és éppúgy ismerniük kell a dolgokat, mint nekem; ugyanakkor őket sem vezetheti más, mint ami engem, a segíteni akarás! A másik: kint az életben, az újabb körülményeket is ismerve várták, hogy ismét bekerüljenek a legfelsőbb vezetésbe. Én is szerettem volna a pártban maradni, még osztályvezetőnek is szívesebben mentem volna, mint a kormányba.

Mikor felértünk, Kádár kibontott egy üveg bort, kért egy feketét a titkárnőjétől, akinek megmondta, hogy senkinek nincs itt, és bementünk a szobájába.

Alig ültem le, Kádár felém fordulva kérdezi: – Na, mit szólsz Rákosihoz?

Nem értem a kérdést

– Hát te nem tudod?

– Mit?

– Hát azt, hogy Rákosi holnap betegségére való tekintettel kéri a felmentését az első titkári funkcióból és a PB-ből is. Megmarad KV tagnak, képviselőnek.

Ezt nekem nem mondták. – És ki lesz Rákosi helyén?

– Gerő.

Hosszan nézünk egymásra. Megpróbálom Gerőt mint első titkárt elképzelni, de nehezen megy.

– Sok dolgunk lesz – mondja Kádár az első pohár bor után –, és sok mindennel szembe kell néznünk.

Hosszan beszélgetünk, aztán sétálva elindulunk a központi vezetőségi ülést előkészítő értekezletre.

8 órakor a Központi Vezetőség mintegy egyharmadának a jelenlétében megkezdődik az ülés. Gerő terjeszti elő a javaslatokat majd egy tucat ember kooptálásáról. Ezután ismerteti a másnapi ülés napirendi pontjait; Rákosi felmentése, a kooptálások, egy új határozati javaslat és tézis előterjesztése, valamint a Farkas Mihály ügyében kiküldött bizottság jelentése.

Az első ember, aki felszólalt, Vas Zoltán volt, aki éles és keserű szavakkal fakadt ki Gerő ellen, Gerő nem lesz jó első titkárnak, ridegnek, embertelennek tartja. Más kell ide, de azt nem mondja meg, hogy ki. Gerőt nem szeretik az emberek, Gerő nem alkalmas a titkári posztra.

Vas egyedül maradt. Gerő a végén felszólalt, szabadkozott, ő is beteg, de hát kénytelen vállalni. Polemizált Vas Zoltánnal, visszautasította a megjegyzéseit.

10 órakor ért véget a tanácskozás, Kádár vitt haza.

Nehezen aludtam el ezen az estén. Olyan emberekre gondoltam, akikkel 12 évvel ezelőtt kezdtem el dolgozni: Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, Vas Zoltán. Micsoda összetartó emberek voltak ezek, és mi lett belőlük! Évtizedeken át azonos célokért harcoló közösség esik széjjel – mert ez az ülés egyértelműen ezt mutatta.

Meleg, fülledt levegőjű éjszaka volt, csak hajnalban szenderedtem el. Utolsó gondolatom a börtön volt.

Másnap reggeltől kezdve minden és mindenki megváltozott velem szemben, de ezt nem akartam észrevenni. Feketébe kellett öltözni, kocsi jött értem. Ez már jelezte, hogy vége a busznak, villamosnak és a gyaloglásnak. Az idő kezd drága lenni.

10 órakor többedmagammal bent ülök az Akadémia utcában egy várószobában. Egyik-másik régi ismerős. Üdvözöljük egymást Földes Lászlóval, Fock Jenővel, Hazaival és Horváthtal, az új külügyminiszterrel. Mi nem veszünk részt az ülésen, meg kell várnunk a kooptálást, valamint Rákosi felmentését

Az ülésen részt vesz Mikojan és Szuszlov is.

Egy óra múlva vezetnek be bennünket, Kádárt és engem az elnökség asztalához ültetnek.

Az ülést Gerő vezeti. Míg ő beszél, szétnézek a KV tagok között Néhány arc rám mosolyog, néhányan elfordítják a fejüket. A hátsó sorok egyikében fedezem fel Farkas Mihályt. Tettetett közömbösséggel ül ott, semmi funkciója nincs, csak a KV tagja. A légkör egyszerre feszült és ünnepélyes.

Gerő többoldalas határozati javaslatot terjeszt elő, amely a második ötéves terv előkészítésének elvi és politikai szempontjait summázza.

Gerő beszéde után szünetet rendelnek el. Kitódulnak a KV tagok a büfébe, élénk beszélgetés, zsongás és táplálkozás. Állok, beszélgetek, amikor arra leszek figyelmes, hogy Farkas Mihály jön felém. Melegem lesz. Nyújtja a kezét és dadogva mondja: – Üdvözöllek, Marosán, örülök, hogy újból közöttünk vagy.

Kezet fogok vele, de utána mindjárt hátat is fordítok neki.

Mennyi kínos találkozással kell számolnom. Amire Farkas Mihály képes, arra én képtelen vagyok. Meg akarok szabadulni a hasonló jelenetektől és inkább visszamegyek a még üres ülésterembe.

A tárgyalás tovább folyik. Egymás után szólalnak fel a Központi Vezetőség tagjai. Gerő Mikojannal beszélget.

Közben elérkezik az ebéd ideje. Gerő odajön hozzám és közli, hogy Mikojan elutazik Brioniba Titohoz, ki kell kísérni. Kádár, Hegedűs, te és én kísérjük ki.

Öt autóból álló konvoj száguldott velünk a repülőtérre. Kádárral mentem együtt. Ekkor láttam életemben először TU típusú gépet. Elkezdődött a protokoll. Szovjet repülőtisztek, szovjet, jugoszláv, magyar diplomaták.

Itt ismerkedtem meg Mijatovics jugoszláv kereskedelmi attaséval is.

Csoportokban beszélgetünk. Gerő, Kádár Mikojannal, én pedig a magyar diplomatákkal és Mijatoviccsal. Igen szolgálatkész, barátságos, simulékony, néha-néha rámenős.

– Mi nagyon örülünk Marosán elvtárs, hogy ön újból bent van a vezetésben – mondja Mijatovics. – Maga most a legérdekesebb ember, mert Rákosi börtönéből egyenesen a legfelsőbb szintre ugrott.

Most bosszant ez a barátságos ember. A tónus és a téma is. Hányszor fogják a fejemhez vágni, ki így, ki úgy, hogy a börtönből egyenesen a vezetésbe kerültem?

Szerencsére Mikojan már búcsúzkodik. Megvárjuk, míg a gép magasba emelkedik, és robogunk vissza a KV ülésre. Mijatovics megkért, hogy fogadjam őt kihallgatáson, de elhárítottam.

Van még egy halom formaság. Ebéd nélkül ülünk le a KV ülés további tárgyalására.

A határozati javaslatot hamar elfogadták és szünet után került sor Farkas Mihály ügyének tárgyalására. Kovács István terjesztette elő a bizottság jelentését és a javaslatot, Farkas Mihály ismert és kevésbé ismert dolgairól. Lakkozott ez a jelentés, súlyosságát azonban nem tudták csökkenteni. A legkomolyabb ügyeket igyekeztek megkerülni, de a felelősség megállapítása után a bizottság javasolta, hogy Farkas Mihályt fosszák meg minden rangjától, funkciójától és zárják ki a pártból.

A javaslatot Kovács terjeszti elő, akivel sokáig együtt ült a legfelső testületben.

Már régen híre terjedt, hogy Farkas Mihály kipakolt, fenyegetőzött, hogy nemcsak ő a felelős, hanem mások is, és le fogja leplezni őket, de itt a KV ülésen csendesebb. Drámai a szituáció.

Farkas Mihály felszólalását úgy hallgatják végig, hogy közben rá se néznek. Én ránézek. Én elnökölök.

Farkas felolvassa a beszédet. Védekezik. A pártért, a párt szolgálatában tette, amit tett, kommunista, s mint ilyet nem foszthatják meg a párttagságától. Itt-ott elismeri – nem a felelősséget – csak a mulasztásait. Nem akart ártani, hibát elkövetni.

Nem őszinte ez az ember most sem, még akkor sem, amikor elérzékenyül, hangja megcsuklik és elkezd sírni.

Csend van a teremben. Fullasztó a levegő. Neve nem hangzik el, de mintha mégis jelen lenne Rajk László, sok-sok meghurcolt tábornok, magasrangú tiszt.

Hasonlóképpen „lebegnek” az ülésteremben Nagy Imre és az 1953-as események, amikor Farkas Mihály egy szalto mortáléval Rákosi ellenében Nagy Imre mellé pártolt, hogy egy év múlva, a hatalmi elsőséget újból visszaszerző Rákosi mellé sündörögjön. Ugrás közben törte ki a nyakát, nem számolt Rákosi bosszújával. A lelépő Rákosinak ez a legnagyobb rúgása, Farkas Mihályt kiteszik a pártból. Ez nem a régi Farkas, nincs hatalma, nincs ereje, és valami szörnyű arra gondolni, hogy barátai sincsenek. Akik mellette voltak, talpnyalói, hízelgői, másfelé fordulnak.

Megegyezés volt, hogy Farkas ügyében csak Kádár János szólal fel. Kádár logikusan, tömören rajzolta meg Farkas portréját. Különösen emlékezetembe vésődött egy találó összehasonlítása.

– Egy kommunista káder – mondta Kádár – kétszer kerül igazán nehéz helyzetbe. Először akkor, amikor az ellenség elfogja. Hogyan állja meg a helyét? Megmarad-e becsületes forradalmárnak a kínzások, a megpróbáltatások közepette? Másodszor akkor, amikor hatalmat kap a kezébe. Hogyan tud élni a hatalommal, vagy hogyan él vissza vele? Farkas a hatalom birtokában bukott meg, mint ember és kommunista. Visszaélt a hatalommal és igen nagy kárt okozott.

A KV tagok némán hallgatják. Ül itt néhány ember, aki a tenyerébe fekteti az arcát. Ha nem tudják megakadályozni, hogy hallják, akkor legalább ne lássák ezt a nem csupán Farkas Mihályra érvényes okfejtést.

Amikor Kádár végzett, feltettem a kérdést szavazásra. Itt most én vagyok a bíró és Kádár az ügyész, védő nincs.

– Akik elfogadják a bizottság előterjesztését, emeljék fel a kezüket.

Minden szót külön hangsúlyozok.

A kezek a magasba emelkednek. A határozat egyhangú.

Felszólítom Farkas Mihályt, hogy hagyja el a Központi Vezetőség üléstermét és az épületet.

Farkas öregesen vagy inkább igen fáradtan felállt és megindult a kijárat felé. Régen láttam ilyen nagy bukást. Kiszabatott rá a legnagyobb pártbüntetés – a kommunisták soraiból való kizárás. De ezzel el van-e intézve a dolog? Nem hiszem. Ez a kérdés még hosszú ideig nem kerül le a napirendről.

Meg lehet torolni gaztetteket, de nem lehet feltámasztani a halottakat A fizikai sebeket be lehet esetleg gyógyítani, de a politikait soha. Lesz-e író, történész, aki majd megírja mindezt?

Igen elfáradtam ezen a napon, és amikor hazaértem, csodálkozott a család, hogy az új, magas tisztségek ellenére sem egy örömtől sugárzó politikus tért vissza, hanem egy fáradt ember.

Tudtam, hogy valami új kezdődik, valahogy úgy, mint 11 évvel ezelőtt. És mégis mennyire másképp…